2013. július 13.-án volt a Footpad Ragasztás Napja. Kínos alapossággal történő előkészületek (szabásminta készítése csomagolópapírból, méretvétel többszöri rápróbálással, majd az EVA anyag kiszabása utáni igazgatás) után következett egy sebbel-sobbal elvégzett ragasztási fázis - a ragasztó ugyanis a felkenés után meglepő gyorsasággal száradt. A sietség eredményképpen sikerült egy egy gyenge másodosztályú minőséget produkálni. A legbosszantóbb az volt, hogy a footpad-et nem sikerült pontosan oda illeszteni ahova szerettük volna, így a svertkasztni környékén szemmel látható volt az aszimmetria.
Másnap reggel aztán ezt sikerült némileg korrigálni, az EVA burkolat alatt maradt légbuborékokat azonban nem tudtuk eltüntetni. Ez van. A jövőben valószínűleg le fogunk mondani az EVA-ról - csak a megfelelő durvaságú érdesítés technológiáját kell a Mesterrel kitalálni. Viszont az tény, hogy (ahogy az vasárnap délelőtt kiderült) a test síkossága megszűnt. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy egy erős hármas északnyugatiban végre egy igazi próbát tegyünk. Ez a szél erősebb volt, mint eddig bármelyik jSkiff-teszt alkalmával, és a konstrukció kitűnőre vizsgázott. Eddig például egyszer sem teszteltük igazán, mit bír a az első híd, különös tekintettel a mast-hole környékére. Persze ez a teszt még nem tekinthető egy igazi erős szeles tesztnek, de érzésem szerint négyes befújások azért akadtak. Sajnos ez a próbakör sem tartott túl sokáig, aminek az volt az oka (a Zamárdiban szokásos ebédidő-pánikon kívül), hogy a hajó egyik "gyári" komponense, a vitorla nem bírta a gyűrődést. Az új, eddig sosem volt elemek bírták, a régi nem - amiért nyilván az idő vasfoga tehető felelőssé...
Ebéd, vitorla-ragasztás szigetelőszalaggal (miszerint duct-tape), pihi, majd délután 5-től újabb próbakör. Ez a kör sem lett túl hosszú, mert a vitorla szakadása továbbfutott, a ragasztás is levált, és nem volt kedvem a vízben hazatolni a hajót (a hátsó szemtől az árboc felé kb. 20 centire, a varrás mentén adta meg magát az anyag, ott ahol a hátsó szem alatti erősítés véget ér). Lényegében háromnegyed órányi öröm-vitorlázás volt ez, félszélben Siófok felé, majd vissza, fél szemmel a szakadást figyelve, hogy még azelőtt visszaérjek a kiindulópontra, hogy a vitorla két darabra esik szét.
A tapasztalatokat összegezve elmondhatjuk, hogy a hajó majdnem kész van és majdnem tökéletes. A "majdnem kész" azt takarja, hogy kiülőgurtnira mindenképpen szükség van (legalábbis ekkora szélben, hiszen komoly ember nem ráenged az erősödéskor, hanem kiül :))), a "majdnem tökéletes" pedig azt, hogy nagyon úgy tűnik, hogy a test orr-részén változtatni kell. Ekkora szélben a hátszelezést eléggé megnehezítette az, hogy a hajó hajlamos "orra bukni" (kétszer is sikerült víz alá vinni a hajó orrát), ezért a halzolással nem is kisérleteztünk, és raumban elég kényelmetlen pózokat kellett felvenni, hogy minél hátrébb helyezzük a saját súlyunkat. Az biztos, hogy vissza kell szerezni a Mester által a hajó hosszából elcsalt centiket (sőt talán többet is, most már úgy gondolom, hogy 375-380 centi lenne a megfelelő hossz), másrészt a "szörfös", felkunkorodó orr-rész helyett egy "hagyományos", hajó-szerű orrot kellene kialakítani annak érdekében, hogy az árboc elé több felhajtóerő kerüljön. A jelenlegi testnél a problémát megpróbáljuk az első híd hátrébb tolásával orvosolni - még szerencse, hogy a konstrukció ezt lehetővé teszi. Dehát végülis ez volt a projekt egyik alapvető célja: egy "adaptív" hajó elkészítése, mintegy transformers-jelleggel - így mindjárt tesztelni lehet ezt a fícsört is :)))
